A tanár zendülés említésére megbolydult a tanári kar blogot látogató része, így szükségét éreztem álláspontomat alátámasztandóan pár érvet még felhozni. Röviden megemlíteném, hogy a jelenleg regnáló politikai hatalom óhatatlanul a polémia részét képezi, hiszen ő az oka a kialakult helyzetnek. Az biztos, a mindenkor regnáló hatalom alakítja a közoktatást a saját szája íze szerint, amit lehet szeretni, vagy nem szeretni, viszont, hogy a hatalmat milyen kontextusba vonom be a vitába, az nem mindegy.

Meglep és meg is fog lepni, hogy a politikai vezetés a kommentekbe úgy szerepelt, mint inkompetens, korrupt, dilettáns, akit ugyan kedveltek a tanárok és sokan rájuk is szavaztak, de ez a bizalom most végképp elszállt. Halkan jegyzem meg, a kormánynak a közoktatási stratégia kidolgozása a feladata, amit majd a szakemberek realizálnak. Ez tipikusan az a balliberális kotta, amiből a „demokratikus” (mert tudjuk, csak ők lehetnek azok) ellenzék játszik. Ez nem probléma és nem is lehet, ha józan megfontolással párosul, de jelen esetben csak zsigeri ellenkezés van, érv alig. Aki ezt megemlíti, na az kormány bérenc, jobb esetben, rosszabban pedig hülye.

Azért, hogy megérhessük a kormány és a minisztérium döntései mögött húzódó szándékot, pár dologgal illik tisztában lenni, ha már értelmiségiekkel vitázom! A felelőtlen és dilettáns politika eredménye az lett, hogy Magyarország súlyosan eladósodott. Brüsszel mindig az államháztartási hiány miatt koppintott az orrunkra, amiről tudjuk, hogy két módon lehet befolyásolni. Vagy a bevételeket növelem, vagy a kiadásokat csökkentem. Mivel a gazdaság finoman szólva sem szárnyal, a bevételek az olajár ingadozás és esés miatt valamelyest növekedtek, de nem eléggé, hogy korrigálják a negatív folyamatokat. Maradt a kiadások csökkentése, így lett Kormányhivatal, KLIK és egyéb centralizáció. Ez kiadáscsökkentő lépés volt.

A pedagógus társadalom ezt komolyan zokon vette, hiszen privilegizált helyzetét veszítette el. Régi vicc, de a pedagógus szakma mellett három érv szólt: június, július, augusztus. Ide kívánkozik még az a 21 kötelezően ledolgozandó heti óraszám (a 22. óra adminisztrációra volt biztosítva), amit az elvileg 40 órás munkahétből tényleg munkával kellett tölteni. Minden más munkahelyen megkövetelik a 40 ledolgozott órát, ha valaki ezt nem tudná! Azt az apróságot se hagyjuk figyelmen kívül, míg a mesékben három nap volt egy esztendő, pedagóguséknál 45 perc volt egy óra. Belegondolva vannak olyan szakmák, ahol a változások gyorsan következnek be. Az informatikus, vagy az adótanácsadó mikor kapja meg a munkaidejének majd a felét, hogy napra kész legyen?

Mivel a pedagógusnak ideje, mint a tenger volt, szakkörözött, túlórázott, felkészített, napközizett, vagy valamilyen gyermekekkel kapcsolatos tevékenységet végzett, természetesen plusz díjazásért. Mellékesen megjegyezném, volt a szakmában egy csókos réteg, aki ebből komoly részt hasított ki, míg a többinek csak csurrant- cseppent. Meglátásom szerint most sincs kevesebb pénz az oktatásban, csak a pedagógusok most kicsit egyenlőbben részesülnek ezekből a pénzekből és nem plusz pénzért végzik az említetteket. Egalizáltabb lett a bérezés, fogalmazhatok így! Apró adalék, de a köztisztviselők béralapja kilenc éve nem változott, pedig ez alatt az idő alatt szinte a teljes jogszabályi környezetet kicserélték és szinte újra kellett tanulni az eljárásokat. Ők nem lázadnak!

A tankönyvek minőségére pusztán csak annyit mondhatok olyan, mint a gyalogsági csizma. Vagy túl kicsi, vagy túl nagy, de sohasem tökéletes, soha nem is volt. Ezt számon kérni minimum érdekes! A tananyag mennyisége valóban sok, de akkor mitől is van az, hogy rengeteg végzett fiatal alkalmatlan munkára? Ez elsősorban a szülő és másod sorban a pedagógus bizonyítványa, hiszen a tanuló előbb- utóbb végtermék lesz, akit a gazdaság használni szeretne. Mit kezdjünk egy analfabétával a XXI. században, vagy azzal, akit a kőműves szakoktató tanítgat a szorzótáblára? Súlyos kérdések ezek!

A kockásingeskedés. Ezen felrántottam a szemöldököm, mert úgy tudom, olyan szövegkörnyezetbe hangzott ez el egy talán államtitkártól, melynek az volt az értelme, hogy gyermekek közé, ne borostás, kockás inges pedagógus járjon. Nem jogos elvárás ez? Tessék már bemenni az OTP-be. Hogy öltöznek ott a hölgyek? Esetleg említsem Deutsch Tamást, mikor laza pulóveres és fülbevalós miniszter volt? Nálam kiverte a biztosítékot, mert ezzel nem a lazaságát bizonyította, hanem azt, hogy bennünket vesz semmibe!

A pedagógusok megbecsültsége nem mindig az anyagiakon múlik. A Horthy érában a tanár egy megbecsült ember volt. Rákosiéknál osztályidegen, de még Kádárnál is értelmiségi réteg, akit a súlyának megfelelően kell kezelni. Hetven év után visszaadta a Fidesz a tanárok büszkeségét és lám mi történik, lázadnak. Felhánytorgattok olyan dolgokat, amelyek gyakorlatilag azóta nem működnek, mióta az eszemet tudom, de aki gondolkodik, látja a lényeget.

Az elvett privilégiumok és a szigorúbb környezet, ami kiverte a biztosítékot, mert eddig a tanár minden sz@rságot elviselt, míg a langyos kis kényelme megvolt. Ebből pedig nem a gyermekekért és a jövőért való aggódás üt át, hanem a kőkemény önzés! Hiteles az, amikor a szavak és a tettek egységbe tartoznak és ez a lázadás minden, csak nem hiteles!

A pedagógus demonstrációk láttán, hallatán elgondolkodtam, hiszen valamikor magam is tanárember voltam. Már elég régen elkerültem a pályáról, aminek egy oka volt, a jövedelem. Magam még megéltem a Bokros csomag azon időszakát, amikor két tanári fizetésre elvették a családi pótlékomat. Akkor sem lázadtunk, amikor Magyar Bálinti érában a szorzótáblát kiüldözték a megtanulandó anyagok közül és az alternatív olvasás tanítási módszerek halmozottan termelték a funkcionális analfabétákat. Járt ugyan a szánk, de jártunk dolgozni és megtanítottuk, amit elengedhetetlennek tartottunk. Abban az időben még nem verték a tanárokat öntudatos szülők és a tudásnak még volt valami tekintélye!

Most szabályos lázadásnak vagyok tanúja és elkeserít az a tény, hogy a volt kollégák mennyire nem hajlandók gondolkodni. Nézzük hát a hőbörgés okait! A KLIK.  Van szerencsém ismerni KLIK vezetőt és tudom, hogy jó indulatú, konszenzusra törekvő ember. Mint minden friss intézménynek, ennek is megvannak a maga gyermekbetegségei, amelyet a közös gondolkodás és az idő tud hatékonyan kezelni. A különbséget úgy fogalmaznám meg, hogy eddig az igazgató főnöke a képviselő- testület volt, most pedig a KLIK és ő is dönti el, kiket vehetnek fel tanítani. A finanszírozás nem állami normatíva és önkormányzati támogatás már, hanem csak állami finanszírozás. Nem igazán gördülékeny még a rendszer, de ebből a gyerek és a beosztott tanárok optimális esetben semmit nem érezhetnek meg, ha csak valami anyag, eszköz nem hiányzik, ami azért előfordul.

A másik tüske a tankönyvválaszték csökkenése. Valamit már az elején szeretnék tudatosítani! A tanár- tanító nem művész, hanem mesterember. Nem csodát kell alkotnia, hanem a tananyagot olyan módon megvilágítani, hogy a gyermekek azt megértsék. Nem a himi- humi akármilyen módszerek és könyvek a kulcsa a tanításnak, hanem a pedagógus rátermettsége és lelkiismeretessége. Régebben, míg a tankönyv özön a piacon tombolt, nem volt biztos, hogy aki Szombathelyen elkezdte az általános iskolát, az Debrecenben be is tudja fejezni. Mára ez megoldódott, így csak üdvözölni tudom a választék korlátozását.

A tananyag mennyisége és a pedagógus óraszáma. 21- ről felemelték 26-ra, amit megértek, hogy fáj, de mellékesen megemlíteném, hogy a pedagógusok ilyen anyagi megbecsülésnek még nem örvendtek. A többlet pénzért az az öt óra plusz hetente igazán semmi. A tananyag mennyiségére is álságos dolog hivatkozni, hiszen melyik ambíciózus szülő nem küldi iskola után legalább nyelvet tanulni a gyermekét? Az nem sok a gyerekeknek, csak az iskola? Kárhoztatják a mindennapos testnevelést, de a lurkó azért járjon úszni, karatézni. Ezek a szirén hangok nekem nagyon hamisak, logikátlanok és álságosak.

Természetesen ezzel még nem értünk a dolgok végére, hiszen a tanárok céljaik érdekében a gyerekeket is felhasználták. Előadták a baloldal által feltüzelt verziójukat, felhasználva ezzel a gyerekeket, mint biodíszletet. Hirtelen, akik eddig sem jártak iskolába, hirtelen a tanárok mellett kiálló ellenállókká váltak és természetesen az összes gyerkőc, aki videójátékozni akart, vagy plázázni, na az is csatlakozhatott. Csendesen kérdem meg, hány a tanárok mellett kiálló diák lett volna akkor, ha mondjuk egy verset kellett volna megtanulni, mint az ellenállás jelképét? A kérdés költői, hiszen mindannyian sejtjük a választ.

Végül is most a pedagógusok azért lázadoznak, hogy a pénzük ugyan maradjon, de kevesebbet kelljen dolgozniuk és maguk választhassák meg a főnökeiket. Nem utolsó sorban a tananyag mennyiségén is húznának. Mint az már megszokott, mindenféle civilnek mondott, de komoly pártszimpátia alapján működő csoportok akarják a szakmáról kioktatni a szakértőket. Olyan politikai tömörülések alakjai, amelyek kipottyantak a hatalomból alkalmatlanságuk okán. Ekkor ötlik fel bennem, hogy a volt kollégáimat ennyire meg lehet vezetni és rávenni őket, hogy véletlenül se gondolkodjanak?

Kemény szavak ezek azoknak az embereknek, akik a jövő generációját tanítják, mégis furcsa szemüveget viselnek!

A megemlékezés is olyanná vált, mint a legnagyobb fájdalom, amelyet egyesek kisajátítottak maguknak. Székesfehérváron megemlékeztek Budapest ostromának az évfordulójáról, amelytől ugyan a polgármester elhatárolódott, ám mégis megtartották. A huhogók azonnal tiltakoztak és nevenics szervezetekkel együtt feljelentést tettek neonáci rendezvény megtartása miatt. Ezek a katonák, akikről megemlékeztek, ha egy rossz ügy érdekében is, de harcoltak, meghaltak és a halott katona már nem ellenség. Milyen mély gyűlölet munkálhat egyesekbe, hogy a halálhoz fűződő ősi privilégiumot sározzák be és halottakat gyaláznak? Akinek a nagyapja, rokona esett ott áldozatul a háborúnak, az hallgasson és az emlékezés legelemibb jogát is meg kell tagadni tőlük? Hol demokrácia egy ilyen rendszer?

A hazudozás ennek a körnek soha nem volt akadály. A két szovjet parlamenter, Osztyapenko és a Steinmetz Miklós kapitányok halálát is hadijog elleni bűnnek hazudták, míg végül kiderült, hogy Osztyapenkoval baráti aknavető tűz végzett, Steinmetz pedig valószínűleg egy ittas sofőr jóvoltából aknára futott. Nem volt ildomos a budapesti ostrom alatt és után elkövetett Szovjet háborús bűnök emlegetése. A mai napig a budai erdőkben feltáratlan tömegsírokban nyugszanak azok a katonák és civilek, akikkel a Szovjetek végeztek. A szikla kórházban elevenen elégetett magyar és német sebesültek említést sem érdemelnek, csak úgy, mint az elfogott, de bestiálisan legyilkolt katonák.

Való igaz, hogy nem néztünk még szembe a múlttal, ha halottaktól tartanak egyesek, de néha a jelennel sem. A Szabadság téren a magukat civileknek mondó vélemény diktátorok akarják megmondani, kikre szabad és kikre nem emlékezni! Megszabják, a történelmet hogy értelmezzük, és milyen történésekről kell és kötelező elfeledkeznünk és melyeket kötelező naponta szajkózni.

Ideje már a szűkölőket azokkal az erkölcsi normákkal szembesíteni, amelyet tőlünk elvárnak, mint kötelezőt, de velünk szemben el nem ismernek. Ideje lenne már helyükre tennünk a dolgainkat és nem hagyni senkit beleszólni a saját történelmünkbe és erkölcsi értékeinket nem hagyni ebek harmincadjára, idegen pénzen megvett álcivilek uszító pocskondiázásának kitenni.